7 másodperc

Honnan ered? Megtartható? Meddig tart? Elveszíthető? Visszakapható? Visszaszerezhető? Visszaadható?

Sok-sok kérdés egy szóról, egy szóval, érzéssel összefüggésben... Egy kapcsolatban alap. Bármilyen kapcsolatban. Azt mondják, még kicsi gyermek korunkban alakul ki az "ős-bizalom", ami minden bizalom alapja. Ha akkor nem sikerült - később pótolhatatlan. Mi is ez? Érzés? Gondolat? Viselkedésmód? Életszemlélet? Talán mind együtt. Finom, törékeny, mint egy értékes porcelán. Ha eltörik, már nem lesz ugyan az. De vajon minden emberrel együtt kapunk egy új porcelánt? Vagy ha egyszer eltörött, akkor már soha, senkiben nem tudunk megbízni? 

Akarok bízni, de, jaj, mennyire. Csakhogy életem során bizony többször eltörött már az a bizonyos porcelán... Lehet-e akarattal? Vagy mondjak le mindörökre erről az érzésről? Amit annyira nagyon szeretnék érezni? Merthogy enélkül a szeretet, szerelem nem is igazi. Nem áramlik. Csak... áll és elmúlik... 

Talán az a cél, hogy egyben legyen az a porcelán. Bármi áron, még ha ragasztva is. Hiszen emberek vagyunk, tévedünk, botlunk, felállunk és újra kezdjük. Mert akarjuk. Mert akarjuk, hogy megbízzanak bennünk, hogy meg tudjunk bízni másokban. Az a porcelán a miénk. Akkor is ha ütött-kopott, itt-ott ragasztott. Szeretjük. Szeretjük benne magunkat és másokat. Igen, talán ez a végső cél.

Érezhető egy virág illata a monitoron keresztül? Érezhető egy csók, egy ölelés, amit e-mailen keresztül kapunk?

A felelősségről "beszélgettünk". Én azt írtam, hogy szerintem minden kapcsolatnak - még a legrövidebbnek is - van egyfajta felelőssége. Hiszen hatunk egymásra, elindíthatunk valakiben valamit. Valami jót vagy rosszat. 

Ő erre azt válaszolta: Minden fajta kapcsolatnak van bizonyos fokú felelőssége. Minél jobban szeretünk, annál nagyobb. De ez nem az a fajta felelősség, amit a kényszer diktál..., ezt a szívünk diktálja. 

Szeretem ahogy ír, ahogy gondolkodik az élet dolgairól. Sokat segít.

A magány bennünk létezik.

Hiszen sokszor emberekkel körülvéve érezzük azt, hogy rettenetesen magányosak vagyunk. Falakat építünk magunk köré, felvesszük az álarcunkat, és nincs senki, aki áttörhetne, átláthatna...

Úgy érzem, ez így biztonságos. Persze néha nagyon-nagyon szeretném, ha valaki venné a bátorságot és megpróbálná áttörni a falakat, letépni az álarcot. Ha kellő értelemmel és érzelemmel lát hozzá. És nem sérti meg mégsem magányom... Ahová bármikor visszavonulhatok. Mert szükégem van rá. A barátom. A magányom.

Mindannyian emlékszünk az elsőre...Az első szerelemre, az első csókra, az első ölelésre.

Vajon tudjuk-e melyik lesz az utolsó? Emlékszünk-e majd rá?

Ha tudnánk, hogy az lesz az utolsó, másképp élnénk át?

Vágy vagy szerelem? 

Vagy a kettő ugyan az? Persze, nem létezhet a szerelem vágy nélkül, de a vágy... nos az talán létezhet szerelem nélkül.

Találkozol valakivel, aki első látásra megmozdít benned valamit... Ha odáig eljutsz, hogy pár szót tudsz vele váltani, már tudod... Valami... valami visszavonhatatlan történt. A hangja, a mosolya, az érintése... Olyan... Milyen is? Édes? - Persze. De azon kívül? Ismerős! Bizsergető... Úgy érzed, azonnal felperzsel... Mi ez? Azt mondják csupán kémia. Meglehet, de az is lehet, hogy két lélek felismeri egymást, talán a távoli múltból. És szavak nélkül is megtörténik az, amit mással egy életen keresztül nem tudsz elérni. Értitek egymást. Csak egy pillantásból.

Hogy ez az érzés maradandó-e? Nem tudom. Hiszen sokszor ezek a találkozások nem többek, mint röpke érintések. Megérintjük egymás lelkét, és megyünk tovább, mert mennünk kell... Az érzés azonban megmarad, és olyan nehéz szabadulni tőle. Vágyunk a pillantására, érintésére, még, még, még...

Szerelem vagy vágy?

Tulajdonképpen lehet, hogy ez nem is érdekes. A lényeg, hogy nagyon jó megélni ilyen pillanatokat. Feledhetetlen...

Néha annyira jó lenne átlátszónak lenni! Hogy mindenki láthassa mit gondolok, mit érzek...

De valóban hasznos-e ez? Addig amíg nem tudjuk kontrollálni érzéseinket, gondolatainkat, semmi esetre sem.

Ha pedig már eljutottunk odáig, talán már a vágy nincs meg bennünk, az igény, hogy átlátszóak legyünk. Akkor már nem számít, ki mit gondol. Talán az sem, hogy mi mit gondolunk, magunkról?

Létezik-e tökéletes dolog a világon? Elérhető-e maximalizmussal, magas elvárásokkal?

Sokszor úgy érzem, azzal, hogy törekszem a tökéletesre, valamit elvesztek...

Talán a tökéletlenségben van valami báj... A múlandóság bája? Az esendőségé? 

Eleve elrendelés vagy szabad akarat?

Néha úgy tűnik, e két fogalom ellent mond egymásnak. Sokszor gondolkodom egy-egy döntés előtt, hogy most ez változtat-e életemen, vagy úgyis úgy fogok dönteni, ahogy KELL, ahogy meg van írva.  

És ha ellenkezőképpen döntöttem volna?

Azt olvastam valahol, hogy ez a kettő szépen összehozható. Mindenki számára kijelöltetett egy ösvény, amit meg kellene találnunk. Ha ezt megtaláljuk, akkor betöltjük szerepünket az élet körforgásában. Úgy érezzük minden a helyén van, "klappol". De szabad akaratunkból dönthetünk úgy, hogy letérünk erről az ösvényről, vagy nem is akarjuk megtalálni. Ekkor érezhetjük úgy, hogy a sors sodor bennünket, nem tudjuk mihez is kezdjünk életünkkel. Keressük a boldogságot, de úgy tűnik hiába.

Másik helyen olvastam, hogy minden EGY IDŐBEN zajlik, így lehetséges az, hogy minden "előre" meg van írva, s mégis saját döntéseink befolyásolhatják életünk menetét. 

Úgy tűnik néha, hogy tér és idő keresztjére vagyunk kifeszítve, mi, emberek.

A kérdés azért még kérdés marad: Eleve elrendelés vagy szabad akarat?